Két hónappal a kormányváltás után is bizonytalan a magyar társadalom abban, mit kezdjen az elmúlt 16 évével. Egyesek szerint nagyon határozott jogi és morális számonkérésekre lenne szükség a megtisztuláshoz, mások úgy gondolják, elég a feszültségekből, ideje a múlt sérelmei helyett inkább a jövőre koncentrálni. Krekó Péter szociálpszichológussal, egyben az Orbán-rendszer fekete kampányainak személyes érintettjével arról beszélgettünk, hogy
miért kellene elkerülni, hogy csak Rogán Antalt és néhány köztévés igazgatót nevezünk meg bűnösnek;
ha gyorsan túllépünk az elmúlt évek történésein, az miért az elkövetők érdekeit szolgálja;
az Orbán-rendszer működtetői miért nem hivatkozhatnak a „parancsra tettem” magyarázatára; és
miért érdemes elgondolkodni egyénileg is azon, korábban milyen pontokon hódoltunk be feleslegesen a hatalomnak.
Minden kutatás azt mutatja, hogy elsöprő a társadalmi igény a közvéleményben az elszámoltatásra, a vagyonvisszaszerzésre – és leginkább a korrupciós ügyekkel kapcsolatban. Ez nemcsak pragmatikus érdeke az országnak, de a morális megtisztulás szempontjából is fontos, és komoly demokratikus felhatalmazás is van rá. Ez persze jogilag nem teszi könnyebbé a folyamatot. Ebben a típusú elszámoltatásban nem a kormánykommunikáció és a Miniszterelnökség, hanem a bűnüldöző szervek és az igazságszolgáltatás mondják majd ki a döntő szót. Az ügyészség és a Kúria a jelenlegi vezetés mellett nem a kormány szövetségese lesz ebben a folyamatban.
Másrészt látszik az az igény is, hogy legyen elszámoltatás olyan politikai visszaélések terén, mint a gyűlöletkeltés. Magyarországon a rendszerváltás idején valóban elmaradt az elszámoltatás, gondoljunk például az ügynökaktákra, és erős és jogos társadalmi elvárás, hogy ezúttal ez ne így legyen. Magasztosnak hangzik az a gondolat, hogy „hagyjuk abba a boszorkányüldözést”, mert az vezet a társadalmi békéhez.
De a rendszerszintű jogi és politikai normasértések korszakát követően ez azt jelentené, hogy az elit és a társadalom szemet hunyna a bűncselekmények fölött.
Itt annyiban óvatos lennék, hogy egyéni politikai traumákat nem lehet egy az egyben társadalmi szintre emelni. Ugyanakkor az igaz, hogy jelenleg a fél ország traumatizált valamilyen értelemben, a trauma pedig nem tűnik el attól, hogy nem beszélünk róla. Ezért különösen fontos, hogy ne kenjük el a felelősséget az üres megbékélésretorika jegyében.
Egy ilyen helyzetben a gyors túllépés alapvetően az elkövetők érdekeit szolgálja.
A traumafeldolgozás törvényszerűen hangos, konfliktusos, fájdalmas folyamat, amiben a szenvedés nem öncélú, hanem azt a célt szolgálja, hogy mindez ne történhessen meg újra.
Mindeközben új jelenség, hogy a nyilvánosságban egyre többet szólalnak meg a rendszer – önmentegető – korábbi kiszolgálói. Persze fontos, különösen a megértés szempontjából, hogy halljuk az „elkövetők” perspektíváját, csakhogy szerintem az „áldozatok” perspektíváját még nem hallottuk eleget. Józan határt kellene szabni annak, hogy a médiafelületek mennyire váljanak nyilvános gyóntatószékké. Nem lenne szerencsés, ha az elkövetők önmentegető narratívái dominálnák a nyilvánosságot – még ha sokszor izgalmasabb is az ő magyarázataikat hallgatni. Érdemes szem előtt tartani, hogy az elkövetők azzal a céllal fordulnak a nyilvánosság felé, hogy feloldozást nyerjenek a társadalomtól.
Ez nagyon összetett kérdés, és nem is fogok tudni minden elemére válaszolni. Szerintem az nem kérdés, hogy a korábbi állami vezetőket meg kell szólaltatni – persze szembesítve őket a korábbi döntéseikkel. Az szerintem problémásabb, ha az Orbán-rendszer kommunikációs gépezetének alkalmazottai, például volt közmédiás munkatársak mondják el a saját narratívájukat, viszonylag kevés szembesítés mellett. Ez olyan hatást eredményezhet, hogy a kitárulkozó emberek cselekedeteit túl emberinek láttatjuk, holott azok nagyon is amorálisak voltak. A kognitív pszichológiában ismert jelenség a CSALAL: Csak Az Létezik, Amit Látsz . Ami éppen ott van a szemünk előtt, azzal foglalkozunk, és amint eltűnik, relevanciáját veszti. Mostanra lényegében eltűnt a propaganda, nem látjuk az óriásplakátokat, megváltozott a közmédia tónusa, a felére esett vissza az Origo közönsége, a Megafon elhalkult , és leépítésbe kezdett a Mediaworks . Ehelyett kedves arcú emberek mondják el könnyes szemmel a nyilvánosságban, hogy megbánták azt, amit tettek.
Mindez a nagyon gyors megbocsátás irányába mutat, pedig szerintem az indulatok szításában és gyűlöletkeltésben aktív szerepet játszó szereplők esetében ez nem indokolt.
Érdemes elkerülni azt is, hogy minden felelősséget csak a legfelsőbb szintekre vetítünk, és csak Rogán Antalt és néhány köztévés igazgatót nevezünk meg bűnösnek. Szerintem nemcsak a politikai vezetők szintjén, hanem a propagandagépezet működtetőinek közép- vagy akár alacsonyabb szintjeit érintve kell a nyilvánosságban beszélni az elkövetett tettekről, a súlyukról és a következményeikről.
Több cikkben is amellett érveltem, hogy az Orbán-rendszer egyfajta információ…
Read the full article at Telex →
HU