Egymás mellé pakolható-e a reneszánsz és a romantika? Elfér-e egy térben Dante és Plinius? Fedezhetők-e fel utak Molnár C. Páltól Ország Liliig, nem rúgja-e le a falról Csontváry Kosztka Tivadar Vaszaryt? A Dolce vita című kiállítás bejárása után az utolsót kivéve mindre igennel válaszolhatunk. A Magyar Nemzeti Galéria nyári blockbusterét az örök és az efemer, a sziklák és a hullámok, a birtokba vétel és a rácsodálkozás fogalomkörei szervezik. Templombelsőket látunk, és pogány rítusokat. Fehér vitorlákat Velencében, monumentálissá nagyított, áthatolhatatlan firenzei palotakaput és persze Róma-mozaikokat. A Dolce vita felvonultat vaskost és légiest, közelképeket és távlatokat, termeiben szétszálazhatatlanul ér egybe a szakrális és a profán, a fennkölt és az irónia. A tárlat körvonalazza, hogy fest az édes ötvennél is több árnyalata.
Az Itália-élmény csak töredékes lehet
Az alcím Itália élménye két évszázad magyar művészetében, és ennek megfelelően a kiállítás két régebbi tárgy kivételével a 19. századtól a kortársakig tartó, az Appennini-félsziget ihlető hatására fókuszáló válogatást kínál. Az MNG földszinti kiállítóterébe 75 alkotó közel 150 műve került, zömmel a házigazda intézmény és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiből, ezzel a Prágai Adrienn által rendezett tárlat a raktárak gazdagságát is sejteti. A szelekció persze végtelenül szubjektív és összerendezhető lett volna természetesen máshogyan is. De ez passzol a koncepcióba, hiszen a Dolce vita Itália megismerésének és az ott szerezhető tapasztalatoknak az esetlegességét is színre viszi. Azt demonstrálja végső soron, hogy se a Róma-, se az Itália-élmény nem lehet egészen egész sosem. Elcsenni belőle csupán cserépdarabokat lehet, megérteni legfeljebb történettöredékeket.
Ennek szellemében a kiállítás sem megfellebbezhetetlen narratíva megfogalmazásában érdekelt, inkább a körkörösségre, a figyelem szóródására és az asszociációkra épít sokat, és ugyanez okból merészen vegyíti a korszakokat és a médiumokat. Ennek köszönhetően például rácsodálkozhatunk, hogy a Máté András 1966-os Malév-plakátján szereplő modell külseje mennyire hasonlít a másfél száz évvel korábban készült, Pásztorlányka című Ferenczy-plasztika arcvonásaira.
Pásztorlányka, márványból
Ferenczy István 1818-ban elgyalogolt Rómáig, hogy Bertel Thorvaldsen műhelyében tanulja ki a klasszicista szobrászat fogásait. A nemzeti szobrászművészetünk programművének tekinthető Pásztorlányká t tehát egy izlandi származású dán művész mentorálása alatt, a mediterrán világ központjában faragta márványba. Ezzel a plasztikával indul a Dolce vita. A Pásztorlányka egyszerre törékeny, illetve hát nagyon is szoborszerű. A kacérságában van valami megkapó, közben meg árad belőle a nyugalom. A magabiztos alakba belegondolhatjuk a tíz évvel a szobor elkészülte után megszülető női ikont, Szendrey Júliát, de eszünkbe juthat róla a hold, a vadászat és a természet istennője, Diána is. A kísérőszövegből kiderül, hogy Ferenczy a kedveséről mintázta a szobor arcvonásait, az alak pedig a képzőművészet felfedezésének Plinius által lejegyzett pillanatát örökíti meg.
A tárlatra érkezőknek a Pásztorlányka több szempontból is remek nulla kilométerkő lehet. Ferenczy története behozza egyrészt a kiállításon mestermotívumként végigvonuló utazás metaforát, de arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az Itália felé irányuló zarándoklat egyszerre ábrándos és pragmatikus, illetve hogy az ott talált épületekben, tárgyakban, történetekben nem ritkán szétszálazhatatlanul összekeverednek a mindennapok és a mítoszok.
Zarándoklatok
Hogy miért kellett ennyire messzire vándorolni? Prágai Adrienn arra hívta fel a figyelmemet, hogy a 19. század elején egy induló művésznek a Magyar Királyság területén nemigen volt lehetősége rá, hogy jó alkotásokat tanulmányozzon. A magyar arisztokraták gyűjteményei abban az időben Bécsben voltak ugyanis. Az akkor még széttagolt Itáliában viszont elég volt egy templomba besétálniuk, hogy a művészettörténet legfényesebb korszakaival találkozzanak. Az akadémikus festészet képviselője, Kovács Mihály a következőképpen indokolta a maga zarándoklatát:
„az Örök Városba Rómába, ifjúságom álmai eldorádójába indultam, hogy a halhatatlanok világraszólló müveiket eredetiben láthassam s tanulmányozhassam”.
Míg az 1800-as évek elején a művészeink saját erőből vagy mecénások segítségével kelhettek útra, a század második felében zömmel állami másolási feladatok végrehajtása érdekében mentek Itáliába. A tárlat bemutatja az ösztöndíjak intézményesülését a Magyar Történeti Intézettől a Római Magyar Akadémiáig, de röviden megismerhetjük a Triznya-kocsma történetét is: az 1949-től Rómában élő és a Cinecittà filmstúdióban dolgozó Triznya Mátyás és felesége, Szőnyi Zsuzsa a lakásuk szalonját nyitotta meg a magyar utazók előtt. Olyan alkotókat fogadtak be többek között, mint Márai Sándor, Pilinszky János, Weöres Sándor, de vendégeskedett náluk Makovecz Imre és a Nobel-díjas Krasznahorkai László is.
A hosszú lecsengésű dolce vita
Izgalmas meg…
Read the full article at Telex →
HU