Köves Gábor lassan harminc éve dolgozik kulturális újságíróként Magyarországon, ami önmagában szép teljesítmény, de ő kifejezetten kiképezte magát arra, hogy gyakorlatilag a saját kútfőjéből készít interjút világhírű színészekkel, rendezőkkel, filmesekkel, kulturális szakemberekkel, írókkal. Ezek a beszélgetések megjelentek a Magyar Narancsban, az Rtl.hu és a Hvg.hu oldalán, továbbá két különböző interjúkötetben is ( Mi az, hogy nagymenők? , 2016, Végszónak sem rossz , 2021), most azonban Köves a mikrofon másik oldalára kerülhetett, ugyanis idén került a boltokba az Apropó, New York , az első regénye.
A könyv cselekménye annyira nem lesz meglepő senkinek, aki Köves interjúkból kirajzolódó érdeklődési körét követte: a XIII. kerületi Kresz Géza utca és Manhattan, a múlt és a jelen között váltakozó sztoriban egy, a szerzőhöz kísértetiesen hasonlító és hasonló családi múlttal rendelkező magánnyomozó New Yorkba utazik, hogy egy csomagot átvegyen. De a külső utazásnál fontosabb a belső a margitszigeti futásokról, a Lower East Side-i kávézásokról és a minden bizonnyal Köves szakmai csúcsának számító, személyes Philip Roth-interjúról.
Chris Cooper volt az utolsó, vagy Peter Farrelly.
A titok nyitja, hogy ha nincs bemutató, akkor keresni kell valamit, egy bevethető ürügyet. Valami mindig harmincéves. Vagy negyven. Esetleg húsz. A tíz túl korai. Farrellynél a Tökös tekés volt épp harminc. Gyönyörű cím! Cooper pedig a szintén harmincéves Lone Star ban , John Sayles remek cowboykalapos texasi drámájában szerepel. Az évek során többször próbálkoztam náluk, kevés sikerrel, most ezek az évfordulók betaláltak. A vakszerencsén múlik. Farrellynél, gondolom, számított, hogy a felesége magyar. Ami úgy derült ki a számomra – ő nyilván tudott róla –, hogy amikor rábólintottak valahol a távolban az interjúra, az ügyintézők közölték, hogy rendben, de az asszony is jelen lesz. Jelen végül nem volt, de Farrelly a Zoom-interjú közben felhívta őt, és akkor én és Farrellyné magyarul társalogtunk egy keveset. A kutyájuk viszont nagyon is jelen volt. Tibornak hívják.
Gratuláltak. Manapság ezt szinte lehetetlen elkerülni, az interjúalanyok folyton gratulálnak. Ez is bizonyítja, hogy a NER vagy Orbán Viktor valóban világhírűek voltak. Mint a Rubik-kocka vagy Puskás, csak hát ellenkező előjellel. Kiderült, a Dumb és Dumber rendezője is tisztában van azzal, hogy ebben a távoli kis országban valami rendszerváltásszerű történt. Chris Cooper felesége interjú közben szólt be a háttérből, ő is örömének adott hangot. Mit tehetnék, szerényen fogadom ilyenkor a gratulációkat.
Ez részben a piac szülte kényszer. Ezeket a promóciós interjúkat szűken mérik, Magyarország jó esetben egy, maximum két lehetőséget kap. Vagy semennyit. A semennyi a leggyakoribb. Ha mégis kap valamit hivatalos úton Kelet-Európa, azon belül is a magyar piac, ebbe az egy-két lehetőségbe nem mindig férek bele. Mert például téged választanak, vagy egy másik telexest. A másik, amiért a promóciós interjú nem a legszerencsésebb helyzet, hogy meg van kötve a kezed. Az ilyen interjú persze mindig ajándék, így is kell nézni, az öledbe hullik és hálás vagy érte, de ha nagyon elkalandozol a kérdéseiddel, finoman figyelmeztetnek, hogy nana, az adott portékáról kell kérdezgetni. Abban a tizenkét percben, amid van. Az nem egy élet, hát még egy hivatás, vagy egzisztencia, vagy akármi, hogy várod, te legyél a szerencsés, aki megkapja ezt a tizenkét percet. Esetleg tizenötöt. Volt már nyolc is. Néha engem választanak, néha nem. Úgyhogy némileg kezembe vettem az irányítást. Nagy horderejű döntés volt, Hollywood egy emberként rezzent össze.
Valamiféle folyamatosságot tudtam teremteni. Heti egy interjú az átlagom. Ennek csak kicsi, de nem elhanyagolható része, amihez úgy jutok, hogy jön egy email, és a számba berepül a sült galamb. A galamb ez esetben az ajándékba kapott interjúlehetőség.
Amikor a 4–6-oson belenéztem egy vadidegen Magyar Narancsába, és azt láttam, hogy az utastárs az én cikkemet olvassa. Minden újságírónak kívánom, hogy egyszer része legyen ilyen villamosozásban. Akkor és ott, a villamoson éreztem, hogy na, ez a dolog működik, ez így nem is rossz. Eleinte lehetetlennek gondoltam, hogy bárki is visszaír Hollywoodból, vagy más hasonlóan távoli helyekről, bár az a mai napig kiszámíthatatlan, hogy a rengeteg próbálkozásból ki lesz a befutó. Egyszerre úgy harminc-negyven interjúkérelmem van a levegőben, ezeket küldözgetem életvitelszerűen. Várok egy hetet, és újra. Még egy hét, megint. Persze vannak áttörhetetlen falak, elérhetetlen alakok. Egy időben barátságos viszonyt ápoltam Al Pacino sajtósával vagy valakivel, aki annak adta ki magát. Mindig kiéreztem valami kis szívélyességet, egy kis embermeleget Stan elutasító soraiból. Kellett némi idő, úgy egy-két év, hogy leessen, ezek a barátságosnak tűnő rövid válaszok valójában azt jelentik: soha. Azért még egy darabig leveleztünk. Sajnos Stan már egy ideje nem válaszol. Azért ez is valami, mert Robert De Niróval még eddig sem jutottam.…
Read the full article at Telex →
HU