Rise or fall?

Tavaly év végén az ország irodalmat szerető része még csak fel sem tudott ocsúdni a Krasznahorkai László Nobel-díja miatti örömből, már rögtön robbant a következő kulturális bomba : a talán legjelentősebb angol nyelvű irodalmi elismerést, a Booker-díjat szintén egy magyar származású író, David Szalay kapta.

Természetesen ennek is örülhettünk, és két út állt előttünk: vagy azonnal angolul, vagy a minden bizonnyal hamarosan érkező magyar fordításban olvassuk el a nagy vitákat kiváltó, közel négyszáz oldalas, finoman szólva is minimalista stílusú regényt. Aki ez utóbbit választotta, annak sem kellett sokáig várnia, hiszen a Libri már piacra is dobta a Flesh című Booker-díjas művet, mégpedig a furán hangzó Test címmel.

És hogy milyen lett? Lehet, hogy a szerzőt ismerőket nem fogja meglepni, és lehet, hogy nem tökéletes, de van benne valami, ami sem olvasás alatt, sem olvasás után nem ereszt bennünket.

István, az igazi férfi?

Szalay idehaza elsősorban a szintén Booker-jelölt Minden, ami férfi című regénye/novelláskötete (nézőpont kérdése, hogy melyiknek olvassuk) miatt ismert, és ha ahhoz a kötethez volt szerencsénk, nagyjából sejthetjük, hogy most mire számítsunk. Ez a könyve azért is volt eléggé extrém, mert hiába szerepeltetett benne közel tucatnyi különböző korú és élethelyzetű férfit, a sorsuk és döntéseik mégis arra késztettek minket, hogy egyetlen ember életeként olvassuk össze ezeket a darabokat, illetve azért is, mert vállaltan a talán nem is igazán létező „férfisors” témában írta, hiszen azok a történetek, amelyek itt szerepeltek, csak és kizárólag férfiakkal történhettek meg ebben a formában.

A Test ebből a szempontból ennek a gondolatnak a továbbírása, csak most Szalay nem mozaikdarabokra bontja szét a főhősét, hanem végig egyetlen ember életét követi. Ez az ember pedig István, egy magyar származású fiú, akit a szerző szinte már kegyetlen következetességgel vezet végig Kelet-Európa szürke panelvilágától a nyugati luxus és pénzvilág csillogásán át egészen az öregedés és testi leépülés tapasztalatáig. És már önmagában az is érdekes, hogy Szalay mennyire tudatosan választ ilyen egyszerű, szinte programszerű nevet a főhősének. István itt nem konkrét személy akar lenni, hanem inkább egy típus, egy férfialak, akin keresztül valami általánosabbat próbál megmutatni.

Bár a szerzőre mindig is jellemző volt a minimalizmus, az, ami és ahogy az új mű első felében történik, még a rajongókat is meglepheti. István története és az ezt közvetítő nyelv ugyanis olyan szinten dísztelen és a végletekig lecsupaszított, amivel csak nagyon ritkán találkozunk a szépirodalomban. Ez azért is meglepő, mert a kötet elején a tizenöt éves István meglepő módon szép lassan intim kapcsolatba keveredik a jó negyvenes szomszédasszonnyal, de abból, hogy ez mit vált ki hősünkből, sokáig mit sem sejthetünk, ugyanis semmi sincs leírva abból, ami a fiú fejében történik. Mint ahogy szinte semmi másról sem, hiszen első blikkre nem haladunk sehova, csak követi egyik dísztelen leírás a másikat, miközben a párbeszédek zöme is kimerül az „oké”, „rendben” vagy „jól van” kifejezések monoton ismételgetéséből.

De a legmeglepőbb, hogy a nagy egész mégis működik, szinte azonnal megragadja és berántja az olvasót.

Ennek pedig legalább két oka van. Az egyik az, hogy Szalay elképesztően profi ezekben a leírásokban, és olyat mutat, amit más nem (hozzá képest még Hemingway is fecsegőnek tűnik), a másik pedig az, hogy mivel nem látunk bele István fejébe, sokszor tesz olyat, amire nincs egyértelmű magyarázat, például a fülszövegben is említett emberölés vagy az iraki katonai kiküldetés. De vajon miért? Ezt kellene megértenünk.

„Másnap délután fölszáll a vonatra, és elutazik a városba, ahol az anyja lakik. Szarvasok vágtatnak át a belvíz alatt álló mezőkön. A távolban füstszínű, alacsony hegyek.

Az egyik négyszemélyes asztalnál ül, és látja, hogy az átlósan szemben ülő utas észrevette: az asztalon heverő Philip Morris-os dobozán a dohányzás ártalmasságáról szóló figyelmeztetés arabul van. Azt is látja, hogy az illető arcán pillanatnyi zavar suhan át, mikor a szeme a dobozra téved.

Már majdnem besötétedett.

Az utolsó nappali fény megcsillan a belvízen, majd a szürkületi táj helyett a saját arcát látja az ablakban, annak is az áttetsző, árnyékos változatát.”

De mégis miért?

És pont ez az, amitől a Test több lesz egyszerű társadalmi látleletnél vagy férfiregénynél. Szalay ugyanis nem akar pszichologizálni, nem akarja megfejteni a hősét, és nem akar olcsó válaszokat adni arra sem, hogy miért lesz valakiből az, aki. István alakja sokszor szinte üresnek tűnik, ugyanakkor ez az üresség nagyon is tudatos írói döntés. A szerző mintha azt sugallná, hogy a modern ember – vagy legalábbis a modern férfi – már nem feltétlenül rendelkezik stabil identitással, világképpel vagy nagy célokkal, csak sodródik egyik helyzetből a másikba, miközben a saját teste válik az egyetlen valódi tőkéjévé.

A végig végtelenül passzív Istvánt ugyanis nem hajtja semmilyen konkrét cél vagy érzelem,…